2018 februárjában lett egy halottaskocsim. Ahogyan szoktam mondani, véletlenül, Allanténak indult, fura Fleetwood lett, maradt.
A történet ott kezdődik, hogy még az ősidőkben, de már bőven ebben az évezredben belecsöppentem az amerikai autós világba. Olyan ez, mint egy, egyébként nem létező jó drog, nem akarod letenni, sőt, minél többet akarsz belőle és nem rombolja az életedet, hanem építi, barátságokkal, élményekkel teszi teljesebbé. Azon most elegánsan lépjünk túl, hogy az ősz hajszálak sokasodásához, a pénztárca ürüléséhez és a szabadidő drasztikus csökkenéséhez milyen köze van az amerikai autózásnak, vagy egyáltalán bármilyen autózásnak. Szóval kellett egy saját, egy autó, ami az enyém, nem volt kérdés. 2012 decemberében meg is találtuk egymást Szipivel, egy 1993-as Cadillac STS-sel. Róla majd később lesz szó, nem most van itt az ideje annak, hogy beszéljek Szipiről, de ígérem, el fogom mondani az okot. A lényeg, hogy Szipi megvan, meg is marad, az első és az utolsó autóm is egyben, ahogyan szoktam mondani.
Ez a mondás azonban 2018-ban kicsit más értelmet nyert, amikor is már évek óta nézegettem valamit, egy másik autót Szipi mellé, valami játszósat. Sedan már volt, buszos alkat nem vagyok, az alacsonyan, gyorsan guruló autók sem az én világom, bármikor bármennyi cuccot tudok cipelni fölöslegesen, így csomagtér vagy plató is kell, úgyhogy néztem K30-at, mert az mindenen átmegy és mindent elvisz, régi kocka kombikat, de ahhoz túl kényelmes vagyok, aztán jötte a kattanás, Allante kell nekem! A világ leghosszabb gyártósorán készült mini Maserati-Cadillac Northstarral, és kabrió is. (Érdemes utánaolvasni az Allanténak, nagyon izgalmas története van.) Majdnem összejött a dolog, csak egy kis apróság választott el tőle, a pénz. Úgyhogy nézegettem tovább és megakadt a szemem egy szürke Fleetwood hirdetésén, lelkes lettem, az ár is egészen jó volt, majd továbbgörgettem a képeket és jött a bazz, a felismerés, ez egy pompkocsi! Soha nem akartam halottast, meg sem fordult a fejemben, nem vagyok sátánista, nem vagyok darkos, de annyira csodás jelenség volt, hogy meg kellett néznem és meg kellett vennem. Innen is köszönöm Rácsnak, hogy nem beszélt le róla!
Na de valójában mi is ő, mi ez az autó, ami alvilág révésze után a Révész nevet kapta? Révész egy 1996-os, LT1-es (5.7 V8) Cadillac Fleetwood alapra épült Federal Renaissance hearse.
6.4 méter, 2.5 tonna, hosszabb, nehezebb, mint egy gyári Fleetwood, a VIN szám alapján pedig Cadillac „incomplete vehicle”, nem Fleetwood. Nézzük sorban a megnevezésének elemeit. Az, hogy Cadillac és Fleetwood, nem kérdés. A Federal Coach mint felépítménygyártó, elég nyilvánvaló, hiszen landau bar-on ott van a Federal Coach emblémája, amely vállalkozás egy Cadillac Master Coachbuilder. Ezen információk alapján azt lehet mondani, hogy Révész a B-oszlopig egy Cadillac Fleetwoodként született meg, onnantól hátrafelé viszont csak egy üres alváz gurult ki a gyárból, még az eredeti, gyári hosszában. Mivel a Federal Coach Cadillac Master Coachbuilder, ezért nekik volt (van) joguk, lehetőségük arra, hogy ne a Cadillac által gyárilag toldott alvázas autóra építsenek felépítményt, hanem ők maguk toldjanak bele az alvázba. Azt már hagyjuk, hogy ezt milyen minőségben sikerült megvalósítaniuk, de legalább sörösdobozzal nem erősítették meg a csodás hegesztést… A lényeg, hogy a szabványoknak megfelelően (például az sem szabad döntés eredménye, hogy milyen hosszú a beltér, az is szabványosítva van) összeraktak egy B-oszlopig Fleetwoodból és toldott alvázon egy üvegszálas felépítményből egy munkagépet.
Van még egy eleme Révész teljes megnevezésének, a Renaissance. Facebookon felmerült a kérdés, hogy Révész Heritage vagy Renaissance. Halvány lila fogalmam nem volt, hogy ilyen egyáltalán létezik, de valaki kérdezte, hogy melyik a kettő közül. A facebook elhozta a megoldást, ugyanis számtalan halottasos csoport van, zömmel Amerikában, de Európai egyes részein is kezdenek megjelenni és az egyik ilyen csoportban kaptam meg az útmutatást. Azt kellett megnéznem, hogy a vakablakban levő hímzett „függöny” milyen, és ez alapján kiderült, hogy Révész Renaissance, mivel a Heritage kevésbé díszes, puritánabb.Eezen a ponton már eléggé kezdtem elmélyedni a pompakocsik világában, rengeteg érdekességet tartogatott és tartogat is a mai napig ez a téma, így például Révész születési helyén furcsa, de nekünk természetes a tetőn levő koszorútartó sín, ugyanis Amerikában a pompakocsi kizárólag a koporsót, urnát viszi, utána halad a flower car, amibe a virágokat rakják, nálunk pedig általában egy autó tölti be mindkét funkciót. És akkor még ott van a jellemzően az angolszász területeken a családtagokat szállító limuzin is, ami Afrika egyes részein nem egy önálló limuzin, hanem egy halottas-limuzin kombó, vagyis a legközelebbi gyászoló barátok, családtagok a koporsóval együtt utaznak egy limuzinban, de létezett ún. combination car is, ami egyben volt mentő és halottas is (az Ecto-1 is egy ilyen autó volt, egy 1959-es Cadillac Miller-Meteor combination).
Szóval Amerikában az volt furcsa, hogy Révész kicsit európaira lett alakítva a sínek által, nekem, nekünk meg minden furcsa volt rajta, ami Amerikában készült. Az nem, hogy csomó apróság ugyanolyan, mint Szipiben, pl. az indexkar, de egyébként szépen lassan kiderültek a ránézésre nem annyira észrevehető sajátosságai, mint például a heavy duty futómű, a kábeldzsungel, ami valahonnan indul és valahova vezet, a rekeszek a hátsó térben, a felekezet szerint dávidcsillagra, fáklyára stb. cserélhető kereszt a hátsó ablakban, az az utólag abszolút logikusnak mondható tény, hogy a hátsó térben gyárilag egyetlen ajtót nem lehet belülről kinyitni, hiszen ki akarna onnan kiszállni.
Órákig tudnák mesélni Révészről, már önmagában az 1985-től önálló modellként és nem felszereltségi szintként létező Fleetwood is jelentős szerepet töltött be az amerikai autógyártásban, többek között az első olyan modell, ami hátsókerék-meghajtásról elsőkerék-meghajtásra váltott, majd visszatért a hátsókerék-meghajtáshoz. Amikor 1996-ban legördült a gyártósorról az utolsó Fleetwood, a temetkezési vállalkozók között mondhatni pánik tört ki, hiszen a Fleetwood volt az utolsó igazi, elegáns, hátsókerék -meghajtású, alvázas, csupa króm, full size luxus V8. Néhány temetkezési vállalkozó a Dodge Grand Caravanokat kezdett el használni és az egyterűek családias jellegével próbálta népszerűsíteni a szolgáltatását, mások sorban vásárolták fel a Fleetwoodokat, volt, aki régi, 50-es évekbeli autókat szerzett be. Révész tényleg az utolsó mohikán, nemcsak a temetkezési vállalkozók világában, hanem az amerikai autók történetében is.
Haláli autó és hullajó vétel volt, eredeti állapotában megtartani viszont nem egyszerű, hiszen viszonylag kevés olyan része van, amire teljes bizonyossággal azt mondhatjuk, hogy ez bizony a gyári Fleetwoodé, a méretei is jelentősen bekorlátoznak még egy alvázvédelmet is. Mindennel együtt azonban egy csodás jelenség, szerencsésnek mondhatom magam, hogy az enyém és köszönettel tartozok neki, hogy rengeteg olyan kaput, ajtót kinyitott az életemben, amin még csak benézni sem terveztem.
